VISELET

A nők minden korban szerettek szép ruhában járni, így a divat fogalma nem volt idegen a kora középkori Kárpát-medence népeitől sem. Egyes ing-, kaftán- vagy ruhafazonok, új típusú fülbevalók, függők, ruhakapcsoló tűk, karperecek és gyűrűk – bár néhol jóval lassabban és némi átalakítással – ugyanúgy terjedtek el a lányok, asszonyok körében, mint manapság. Voltak, akik utánozták a késő római vagy nyugat-európai viseletet, esetleg a keletről érkezett új uraik ruhájához hasonlókat hordtak. Mások ragaszkodtak elődeik hagyományaihoz, vagy éppen a Kárpát-medencébe való költözésükkor hozták magukkal és honosították meg a sztyeppei típusú divatot. 

A viselet nagy részét alkotó szerves anyagok ritkán őrződnek meg számunkra, ezért jobbára csak következtethetünk a textilek szabására, esetleges hímzésére, az övek szélességére és hosszára, vagy a lábbelik formájára és anyagára. Szerencsére a maradandó anyagból készült tárgyak mellett a korabeli leírások, ábrázolások és néprajzi párhuzamok is segítik az egyes viseleti elemek rekonstrukcióját. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a korabeli viseletek sokkal színesebbek és változatosabbak voltak annál, amit a régészeti leletek látni engednek.

KELETI ELŐKELŐK ÚJ DIVATJA

Torzított koponya és diadém
Csorna

Amikor a hunok megjelentek Európában, és uralmukat kiterjesztették nyugat felé, nemcsak a politikai helyzet változott meg, az újonnan érkezett nomád előkelők divatot is teremtettek. A hun birodalomhoz való tartozást a nők viseletében történt változások is hirdették. Megjelentek a színarany vagy öntött bronz, illetve ezüst magra hajtogatott, aranylemezből készült tárgyak, melyek felületét ráforrasztott rekeszekben jellegzetes, vörös kőberakások díszítették. Ez az ún. polikróm stílus megmutatkozik a fibulákon, csatokon, de gyűrűkön, fülbevalókon és karpereceken is. Ezek mellett a testmódosításnak egy fajtája is megjelenik a hunokkal: a koponya torzítása. A kívánatosnak, szépnek tartott magas homlok elérése érdekében a fejet már gyermekkorban (főként a lánygyermekek esetében) szorosan bekötözték. 

A csornai prépostság téglavetőjében agyagkitermelés közben, a 19. század végén egyedülálló leletet találtak: egy női csontvázat, fején csillogó fémpánttal. A hun előkelő nőkkel a magas homlokot kiemelő, díszes fejfedők is megérkeznek az 5. század elején a Kárpát-medencébe. A legmagasabb rangú női sírokból ritkán előkerülnek veretekkel, aranyflitterekkel kivarrt fejkendők maradványai, a homlokrészen különösen díszes sávval ellátva. Azonban a csornai lemezes diadémnak kizárólag a keleti területeken, Moldvában, Havasalföldön, a Krím-félszigeten és a Kaukázus-vidéken vannak párhuzamai a korszakban. A bronz alaplemezre ráhajtogatott, poncolt zeg-zug vonallal keretezett arany előlapra 149 rekeszt forrasztottak, melyekbe szabályos elrendezésben helyezték el az ékköveket. A homlokrész közepére nagy, ovális karneolok kerültek, a gránátköveket az elülső felületre helyezték, az oldalakra pedig a kevésbé tüzes fényű üveglapokat, borostyánokat tették.

A hunok alattvalói által elterjesztett, még Nyugat-Európában is megfigyelhető koponyatorzítás-divat a „győztesekhez” tartozást hirdette. Bukásukkal, ahogy megjelent, úgy egy csapásra el is tűnt a szokás. A diadém és a veretes díszű fejfedő viselete viszont szigorúan megmaradt a hunok birodalmának határain belül, de Attila halála (453) után már ezzel sem találkozunk.

AMIKOR KELET-EURÓPA DIKTÁLTA A DIVATOT A NYUGATNAK

Nagy lemezfibulás viselet a germánoknál

Szabadbattyán, Tiszalök

Az 5. században Európa különböző germán királyságaiban élő előkelő asszonyok, sőt még az Afrikába átkerült vandál nők jellegzetes viselete is volt a nagyméretű, ezüstlemezből (ritkán bronzból) készült fibula. Ezeket a félkörös alsó, és elnyújtott ötszög alakú felső lemezzel készült, alulsó részén rugóval és hosszú tűvel ellátott ruhakapcsoló tűket párban, a vállon viselték. Eredetileg kisebbek voltak, és a 4. században jobbára csak a Kárpátoktól keletre eső területeken, illetve a Kárpát-medence keleti felében terjedtek el. Innen a hunok elől nyugatra költöző germánok vitték magukkal és honosították meg Európa-szerte a Kárpát-medencei stílust. A „trendet” a gránátkövek berakásával díszített ékszerek széles körű megjelenése mellett ezeknek a nagy lemezfibuláknak általánossá válása is jellemezte.

Szabadbattyán mellett, a rómaiak közé beköltöző egyik barbár népcsoport kis temetőjét bolygatták meg a vasút építésekor. Több előkelő hölgy sírjának ékszerei, több hullámban kerültek a múzeumba, de feltehetően ugyanabból a temetőből származnak. A három, csaknem azonos méretű és díszítésű fibulapár (és a velük együtt előkerült ezüstcsatok) a római ötvös-hagyományok és a germán divat kereszteződéséről is tanúskodnak.

A HAGYOMÁNY ŐRZÉSE

Germán viselet az avar korban

Kölked

A kora avar korban három nagyobb települési tömbben (a Kelet-Dunántúlon, Erdélyben és a Közép-Tisza-vidéken) különös jelenséget figyelhetünk meg: a férfiak fegyverzete eltér a terület urainak, az avaroknak a fegyverzetétől. Ebből az időszakból a fenti vidékeken nagy pajzsok, hosszú, kétélű, nehéz kardok és lándzsák kerülnek elő. A férfiak övei is inkább a nyugat-európai mintákat, a nők ruházata pedig még az avar uralom előtti viseletet követik. Ezek a germánok nyilvánvalóan nemcsak avar uralom alá kerültek, hanem helyben maradva, saját vezetőik alatt még fegyveresen is szolgálták új uraikat. 

A nők viselete őrizte a hagyományt: öveikről díszes szalagok nyúltak le lábszárközépig, ruhájukat fibulákkal fogták össze, fejkendőjüket hajtűkkel rögzítették. Az egyik legrangosabb ilyen germán közösség települését, temetkezéseit Kölked község határában tárták fel. A vezető család tagjait az udvaruk szélén, a közösségi temetőtől elkülönülve helyezték nyugalomra. Ennek a családnak a tagja volt a jelen kiállításon már bemutatott, arany korongfibulával eltemetett hölgy. Egyik közeli hozzátartozója sírjában szintén egyedülálló leletek voltak: a nő díszruháját széles, a Kárpát-medencében egyedülálló, de a nyugati frank területeken általános öv fogta össze csattal és egy nagy négyzetes verettel. Ebbe az övbe már eredeti funkcióját elveszítő ruhakapcsoló tű került dísznek, aminek pontos másait még az avarok beköltözése előtt viselték a Dunántúlon élő langobardok. Övéről a megszokott, egyetlen lecsüngő szalag helyett három is lógott. Az egyik egy karikás-zsanéros, egyszerű ezüstveretes textilszalag, melyhez hasonlóak a 6. század első feléből ismertek. Erre akasztotta a nő a piperekészletét, illetve evőkését és ládikájának kulcsát is, a szalag végét pedig nagy, színes gyöngyök díszítették. A második lecsüngő szalag a 6. század második feléből származik. Ezen nagyobb ezüstveretek voltak, végén pedig egy kicsi, fából készült kerek tokocska hintázott, melybe fülbevalója letört arany kosárkáját is tette. A harmadik, időben a legkésőbb készült, gazdagon díszített, szalagmintás csüngője már a többi ékszerével egyidős. A három szalagra pillantva az a benyomásunk, mintha a nagymamája, az édesanyja és a saját kiegészítőit egyszerre hordta volna. A nő egész díszruhája egyszerre volt erősen konzervatív, az avar uralmat megelőző korszak divatját követő és a messzi nyugat-európai, szoros itáliai kapcsolatokat tanúsító.

EGY ZÁRT KÖZÖSSÉG KÜLÖNCSÉGE

Kosaras fülbevalók és ruhatűk

A kora avar kor nomád hagyományú államszerveződése – amelyet az alávetett népek iránti tolerancia jellemzett – a 7. század utolsó harmadában erősen átalakult, a korábban sokszínű anyagi kultúrát a 8. század elejétől egy nagyon egységes váltotta fel a Kárpát-medencében. A férfiak szerte az avar birodalomban ugyanolyan öveket viseltek, a nők ugyanazokat az ékszereket hordták, és ruhájuk szabása sem sokban különbözhetett egymástól. Egyetlen kivételről tudunk csupán: Keszthely tágabb környékén élt egy csoport, akik viseletükkel hirdették különállásukat. Ahogy a szigetek elzárt élővilága is sajátos fejlődési utat jár be, úgy alakult át ennek az avaroktól elkülönülő közösségnek az ékszerkészlete is. A korábbi változatos, késő antik fülbevalók közül egyetlen változat maradt csak meg. A 6–7. század kosaras fülbevalóinak csüngője hatalmas filigrándrótból kialakított, kettős kúp alakú, áttört, csaknem a vállig is leérő dísszé formálódott. A felsőruhát vagy fejkendőt a mellkas közepén nagy tűkkel fogták össze, így a kora avar korban a fejkendőt rögzítő hajtűk a korábbi korong alakú fibulák szerepét vették át. Ezek a tűk is megnőttek, felső harmaduk szintén „barokkos” díszt kapott. Az avar nőknél ritkán ugyan, de előforduló karperecek itt a viselet kötelező elemei lettek, sokszor egyszerre több párat is hordtak. Az avaroktól megszokott darabok mellett sajátos, a római, kígyófejes változatokat továbbvivő mintájúak is előfordulnak temetkezéseikben. 

A nők makacs hagyományőrzése és az avaroktól való távolságtartása azonban a velük egy közösségben élő férfiakra már korántsem volt jellemző: ők gondosan betagozódtak az avar társadalomba. Öveik, melléjük temetett lovaik és azok szerszámzatai pontosan ugyanolyanok voltak, mint amelyek bármely késő avar sírból előkerülnek. Szembetűnő különbségként csupán a fegyverek kisebb száma említhető.

GOMBHOZ A KABÁTOT

A Karoling-kori viselet emlékei Zalavárról

A Karoling Birodalom keleti peremvidékének anyagi kultúrája, viselete a Morva-medencétől az Adriai-tengerig meglehetősen egységesnek tekinthető. Bár sokféle, a Birodalom belsejéből érkező hatással számolhatunk, a női viselet konzervatívabb, kevésbé divatkövető volt, mint a férfiaké, nem sok változást mutatott az avar kor végének női megjelenéséhez képest. Legjellemzőbb, ránk maradt elemei az ékszerek, közülük is kiemelkednek a fejékszerek. A korszak legjellegzetesebb függőinek a szőlőfürtös és a lemezgömbös függők számítottak. A fej két oldalán, többnyire párosával előkerülő, akár több garnitúrát alkotó függőket a homlokpántról két oldalt lecsüngő, bőr- vagy textilszalagokba akasztva hordhatták. Az előkelők aranyból vagy ezüstből készült ékszereket viseltek, míg a szolgálónépi falvak temetőiben ezek egyszerűbb kivitelű, bronzdrótból hajlított vagy öntött változatai fordulnak elő. 

A női megjelenés másik jellegzetes tartozéka a gyöngysor volt. A gyöngysorokat legtöbbször nyugati eredetű kék, zöld és sárga egyes gyöngyökből, sötétkék, sárga, fehér vagy ezüstszínű többtagú rúdgyöngyökből, fújt üveggyöngyökből, és esetenként színes mozaikszemes vagy millefiori gyöngyökből fűzték. A nyaklánc elsősorban a lánygyermekek és fiatal lányok temetkezéseiben fordul elő. A Zalavár-várszigeti templom körüli temetőkben nyugvó leányok sírjaiban többnyire teljes gyöngysorokat találunk, míg a környező falvak szegényesebb temetkezéseiben gyakran mindössze néhány üveggyöngy jelzi a nyakláncot. Azonban az igazán előkelő családok nőtagjainak vagy lánygyermekeinek sírjaiból ez az ékszertípus hiányzik. 

A felsőruházatra utalnak a díszgombok, amiket a vállon viseltek, rendszerint párban. A hagyományosan morva viseletként számon tartott, legtöbbször nyomott gömb alakú lemezgombokat nemesfémből: aranyból és ezüstből készítették. Felületüket granulációval, gyöngydróttal vagy poncolt alapon geometrikus mintával, palmettával vagy madáralakkal díszítették. De ismertek ezek egyszerűbb, bronzból vagy üvegből készült, köznépi változatai is.

TETŐTŐL TALPIG

A honfoglalás kori női viselet

A képen látható díszes ruházat elemei az Orosháza határában fekvő temető egyik sírjából láttak napvilágot. Az itt eltemetett, körülbelül 60 éves hölgy fejfedőjét ugyanolyan kerek rozetták díszítették, mint középen záródó kaftánját. A korabeli fejfedők pontos formája a leletek alapján nem rekonstruálható: a koponya környékén előkerülő fémveretek ugyanis pártát, sapkát, süveget, kendőt vagy fátylat is díszíthettek. Az elhunyt kaftánja alatt inget viselt, melynek kivágását V alakban rombusz alakú veretek ékesítették. Az ingek, illetve kaftánok vereteit bőrszalagokra erősíthették, majd azokkal együtt varrták fel a ruhákra. Így a ruha tisztítását is egyszerűbben elvégezhették. Veretekkel díszített ruházat főként női temetkezésekből kerül elő, férfiakéból alig. A korszakból csak kevés textilmaradvány maradt fenn, a korabeli viselet megismeréséhez a maradandó anyagú díszítmények mellett ezért a sztyeppei és néprajzi párhuzamokra, illetve az írott forrásokra kell támaszkodnunk.

A Dzsajháni-hagyomány magyar fejezete, Gardizi: 

„18. Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek. 

19. Ruhájuk brokát, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak. 

(…)

23. A leánykérés alkalmával náluk az a szokás, hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdagságának arányában, több vagy kevesebb állatot. Amikor a vételár meghatározására összeülnek, a leány atyja a vőlegény atyját saját házába viszi, és mindent összegyűjt, amije csak van coboly-, hermelin-, mókus-, nyestprémből és rókamálból, a brokát ruházatokkal és mindenféle bőrrel egyetemben tíz bőrruhára valót. [Mindezt] egy szőnyegbe göngyölíti, és a vőlegény atyjának lovára kötözi, majd hazaküldi őt. Akkor az mindent elküld neki [a leány atyjának], amire csak szükség van az előre megállapított vételárhoz: állatot, pénzt, ingóságot, és akkor hazaviszik a leányt.”

A honfoglalás korában ugyan a nők és a férfiak egyaránt hordtak különböző ékszereket, de akárcsak a díszes ruházat, az ékszerek viselete is inkább a nőkre volt jellemző. A módosabb nők körében az egyik legkedveltebb ékszertípus a gömbsorcsüngős fülbevaló lehetett. A temetkezésekben a koponya környékén találhatók meg, néhány esetben felmerült, hogy nem a fülben, hanem valamilyen fejfedőre rögzítve viselhették. A karikából, illetve az ahhoz csatlakozó csüngőtagból álló ékszernek több változata is van, készülhettek bronzból, ezüstből, ritkábban aranyból. Ez az ékszer leginkább a sztyeppei népek körében volt népszerű, a kutatók szerint elképzelhető, hogy őseink már Magna Hungaria területén megismerkedtek vele.

A képen szereplő fülbevalók a Tiszaeszlár-dióskerti temető egyik női sírjából, a koponya két oldaláról kerültek elő. Érdekesség, hogy az ékszerek közelében rövid láncocskákat is találtak. A láncékszerek igen ritkának számítanak a honfoglalás korában, de előfordulásuk nem példa nélküli. A lánccal valószínűleg a fülbevalópárt köthették össze, és vagy hátul a tarkón, vagy elöl a mellkason vezették végig. 

A lovas életmódhoz elengedhetetlen csizmaviselet minden bizonnyal őseinknél is általános volt. A párhuzamok alapján valószínűsíthető, hogy mind a nők, mind a férfiak puhatalpú, oldalvarrott lábbelit viseltek, mely kiválóan alkalmazkodott a korabeli kengyelek ívelt talpalójának formájához. Fémveretekkel azonban csak a nők csizmáit díszítették. Az apró díszek elhelyezkedése sokszor nem csak a mintázatát, de a csizma formáját is kirajzolja. A lábbeli orra lehetett csúcsos, felkapó vagy lekerekített is. 

A Csongrád-Vendelhalomról származó veretek az utóbbi változatot képviselik. Az aranyozott ezüstből készített kerek, illetve virágot utánzó veretek a csizma lábfej részét félkör alakban díszítették. Különböző párhuzamok alapján valószínűsíthető azonban, hogy a honfoglaló magyarság nem csupán a csizmát, hanem a bocskort és a cipőt is ismerte.

ELŐZŐ

NŐNEK VALÓ VIDÉK?

KÖVETKEZŐ

RÓLUNK

A MuseuMap aggregációs szolgáltatásának kiterjesztése, ahol a műtárgyak történeteivel, virtuális kiállításokkal és térbeli tárgyrekonstrukciókkal a magyar kultúra kincsei elevenednek meg.

KAPCSOLAT

MNM OMMIK

1088 Budapest, Múzeum krt. 14-16.

ommik@mnm.hu

museumap@mnm.hu

LÉPJ KAPCSOLATBA VELÜNK!

Kiállítanál nálunk? Küldenél virtuális kiállítást? Írj nekünk, felvesszük veled a kapcsolatot.
Magyar Nemzeti Múzeum, Copyright © 2020, Minden jog fenntartva!

Please publish modules in offcanvas position.