REPREZENTÁCIÓ

A viszonylag szigorú római kori dress code-dal (az öltözetre vonatkozó előírás) ellentétben a korai középkorban élt népek körében a rangot, a társadalomban betöltött helyet és gazdagságot – sokszor egymást túllicitálva – leginkább a viselet és az ékszerek fejezték ki. Néhány méltóságjelvény kivételével, amelyek viselése csak egy szűk kört illetett meg, minél több, nagyobb és drágább ékszert vagy díszesebb ruhát viselt valaki, annál magasabb pozíciót foglalt el az adott közösségben. A korszakban a férfiak szerényebb viselete mellett inkább a nők pompáztak látványosan ékesített ruhákban. Így egy férfi rangját nemcsak fegyverei és méltóságjelvényei adták, hanem a felesége(i) és lánygyermekei által hordott ékszerek és ruhák, vagy éppen a női rokonok lovainak rendkívül díszes felszerelése – amit magukkal vittek a túlvilágra is. Ebben a szokásban a kereszténység hozott (újra) lassú változást. A Karoling-kori elit már nem elsősorban temetkezései gazdagságában fejezte ki társadalmi rangját, amikor nemesi udvarházán belül emelt magántemplomának temetőkertjébe temetkezett.

A KIRÁLYI CSALÁD KINCSE

Szilágysomlyói fibulák

1889-ben – éppen burgonyát ültettek egy erdélyi faluban –, mikor lélegzetelállító tárgyak fordultak ki a földből: három csésze, egy eskükarika és egy férfi és 10 pár női fibula (ruhakapcsoló tű). A korszak kincsei között egyedülállónak számít, hogy ilyen sok, ráadásul egyféle női ékszer volt egyetlen leletegyüttesben. Ezek a vállon, párban viselt fibulák vagy színaranyból, vagy öntött ezüst magra hajtogatott aranylemezekből készültek, és kivétel nélkül mindegyiket gazdagon díszítették filigrándróttal, granulációval és ékkövekkel. Ilyen kivitelű ékszereket csak a korszak legrangosabb temetkezéseiből ismerünk. A színarany darabok elkészítése (mint a korong alakú és az oroszlánt formázó párok) még a kincs többi tárgyához képest is kimagasló színvonalú ötvösségbeli tudást igényeltek. Feltehetően rangos, késő antik műhelyekben készültek, valószínűleg a Fekete-tenger északi partvidékén a 4. század utolsó negyedében, az 5. század elején. Az ezüst maggal rendelkező darabok azonban már barbár/germán ízlést tükröznek, ezek inkább az 5. század első felében működő helyi ötvös(ök) munkái lehettek. A fibulák többségét – minden bizonnyal rendkívüli értékük miatt – még akkor is viselték, ha a sérült tűszerkezetük miatt már csak ruhadíszként felvarrva tudták használni őket. A korszak előkelő germán női a jellegzetes fibulák mellett fülbevalót, fémgyöngyöket, nyakláncokat, flitterekkel díszített kendőt és karperecet is hordtak. Szembetűnő, hogy csak a ruházat legfeltűnőbb, legnagyobb nemesfém tartalmú elemeit találjuk a szilágysomlyói kincsben. Kérdéses, hogy Attila, a hun király halála körüli időszakban elásott aranytárgyakat ki gyűjtötte össze és miért ásták el. Pontos válaszokat minderre talán sosem kaphatunk. Annyi azonban biztos, hogy egy egészen kivételes rangú család tulajdonában voltak az ékszerek, valamint a mellettük előkerült használati tárgyak. Elrejtésük nem rituális cselekedet volt, hanem értékeik átmentése békésebb időkre. Azt, hogy a tárgyak vajon a gepida királyi család kincstárából kerültek a földbe, vagy egy másik helyen gyűltek a 4. század végétől az 5. század közepéig, egyelőre nem tudjuk megmondani.

SPIRÁLOK, VADKANOK ÉS KERESZTEK

Előkelő nő sírja Répcelakról

1951-ben a répcelaki homokbányában szerencsés napja volt az ott dolgozóknak, ugyanis egy rendkívüli csontvázra bukkantak. Az előkelő nővel számos ékszerét is eltemették, díszruhájában, gondosan kicsinosítva helyezték nyugalomra. Az egyenként több mint 20 cm hosszú és 30 dkg súlyú ezüst ruhakapcsoló tűket csaknem lehetetlen volt állandóan viselni. Bármiféle munkavégzést szinte teljesen megakadályozott volna. Mindennapi használatra túl nagyok és nehezek voltak, egyetlen célt szolgáltak: viselőjük rangját és gazdagságát jelezték. Az 5. század folyamán, a korábban valóban a ruhát a két vállon összefogó, a biztosítótűkhöz hasonló szerkezetű fibulák egyre nagyobbak és díszesebbek lettek, olyannyira, hogy eredeti rendeltetésük szerint már nem voltak használhatók.

Az öntött ezüst fibulák elülső felületét fafaragást utánzó spiráldíszek borítják, a végein található gombok Frey (fény- és esőisten) szent vadkanjait formázzák. A fibulákkal jól harmonizált az elhunyt azonos mintájú övcsatja. Nyakában finom művű aranylánc volt, melyet vékony aranydrótból készítettek, kapcsolószerkezetén egy Krisztus-monogram látható. A keresztény szimbólum megjelenése az ékszeren a korszakban nem feltétlenül jelent valláshoz való tartozást is egyben. A germán ízlésű viseletben eltemetett nő, ezt a késő antik ékszert elképzelhető, hogy csak szépsége és drágasága miatt hordta. A répcelaki hölgy fülbevalói, gyűrűje és nyakában rövid szálra fűzött gyöngyei a korszak legelterjedtebb ékszertípusai voltak.

MEDITERRÁN ÉKSZEREK ÉS LUXUSCIKKEK

Egy „hercegnő” Kölkedről

A társadalmi rang és gazdagság hirdetésére nem csak a nagy és drága ékszerek viselése szolgálhatott. A korszakban már számolni kell egyfajta divattal is, a viselet időről időre átalakult. Régészetileg leginkább azt érzékeljük belőle, hogy milyen formájú, mintájú, nagyságú és stílusú ékszereket, kiegészítőket részesítettek előnyben. Ugyanakkor egyes népeknél a divat követése nem csak a viselet másolását jelentette. Ahogyan nyugaton, az avar kori Kárpát-medencében élőknél is jelen volt a mediterrán életvitel utánzásának igénye. A római luxus megjelent a lakáskultúrában, az ételkészítésben (főző- és tálalóedények, receptek), de a ruházatban is. Az avarokétól és az itt lakó germánokétól eltérő szabású ruhát nem a vállon, hanem a mellkas közepén, egyetlen fibula fogta össze. A Kölkeden feltárt egyik temetkezésből arasznyi átmérőjű, színarany, korong alakú ruhakapcsoló tű került elő. A fibula első osztályú ötvösmunka, felületét domborított aranylemezek alkották, melyekre egymásba fonódó kígyókat véstek, és fekete niellóval emelték ki a részleteket. A hölgy ruhája is ritka import lehetett, szegélyének aranyszálas hímzése szerencsésen megmaradt. A nő minden bizonnyal a kölkedi közösség vezető családjának tagja volt. Karján késő antik, monogramos arany karperecet viselt, de mellé temetett ékszeres ládikájában egy nyugati, Rajna-vidéki mintájú, 163 gránátkővel díszített karperec is volt. Lábához egy másik láda is került, ami valószínűleg ruhaneművel volt tele, tetejére ezüst- és aranyveretes tálkát és egy itáliai vasszéket is helyeztek.

ELŐKELŐ NŐI TEMETKEZÉSEK A KAROLING-KORBAN

Zalaváron

A Karoling Birodalom arisztokráciájának reprezentációja nem, vagy nem elsősorban a temetkezések gazdagságában és pompás kivitelében nyilvánul meg. A kereszténnyé lett közösségek tagjait megszentelt földbe, templom körüli temetőbe, koporsóban, általában méltóságjelvényeik és ékszereik nélkül temették el. A templom körüli temetőkön belül a temetkezések elhelyezkedésének van kiemelkedő jelentősége: az előkelő családok igyekeztek halottaikat a szentély vagy a templom közvetlen közelségében eltemetni. Így volt ez a 840-es években kiépülő pannóniai egyházi és világi központban, Mosaburgban, a mai Zalavár-Várszigeten is.

A gyermekeket vagy fiatal családtagokat azonban sokszor ékszereikkel vagy viseleti tárgyaikkal együtt temették el. Így helyezték végső nyugalomra Zalavár-Vársziget legpompásabb egyházi épületének, a Hadrianus zarándoktemplom I. kriptájában fekvő négy-öt éves kislányt. Erre utalnak a fátylat vagy fejfedőt rögzítő aranyozott bronz tűk, a nagyméretű, színarany fülbevalók vagy függők, valamint a felsőruha aranyozott ezüst díszgombjai, csakúgy, mint az egyedülálló, nyolcszirmú, almandin, korall és kagylóhéj berakásokkal díszített aranyozott ezüst korongfibula (tűvel ellátott ruhakapcsoló).

Szintén a templom közelében feküdt az a fiatal lány, akit páratlan szépségű aranycsüngőjével, aranyozott ezüst, granulációval díszített fejesgyűrűjével és ezüst szőlőfürtös függőjével bocsátottak túlvilági útjára. A csüngő érdekessége, hogy a Karoling reneszánszra jellemző levéldíszek alkotta foglalat egy őskori kovapengét rejt magában, a hátlapon pedig filigrándrótból kialakított egyszerű életfa motívum látható.

Zalavár-Vársziget déli felében, a nemesi udvarház magántemplomaként szolgáló Szűz Mária templom körüli temetőben a nemesi család és kíséretének tagjai nyugodtak. A temető egyik (családi?) sírcsoportjában tárták fel annak a harminc év körüli nőnek a sírját, akinek ékszerei a 9. századi zalavári anyagi kultúra emblematikus leleteivé váltak. A fiatal nőt a korszak jellegzetes ékszertípusával, az úgynevezett szőlőfürtös függők, kétoldalas, aranyozott ezüstből készült finom mívű példányaival, és mindkét kezén egy-egy nagyméretű, eredetileg kőberakásos, aranyozott ezüst fejesgyűrűjével együtt temették el.

EZÜSTBŐL KÉSZÜLT VIRÁGOKKAL DÍSZÍTETT LOVAK

Törtel

A honfoglalás kori régészeti leletanyag legizgalmasabb tárgyai közé sorolhatók az ún. rozettás lószerszámveretek. A képen látható veretgarnitúra a törteli magányos sírból származik.

Ezek a virágalakú díszek csak az előkelő nők sírjainak egy részéből kerülnek elő. Sosem jelennek meg férfiak, illetve olyan jómódú asszonyok temetkezéseiben, akiknek a ruházata gazdagon felékszerezett. Egy síron belül tehát soha nem figyelhető meg együtt a gazdagon díszített viselet és a gazdagon díszített lószerszám, sőt temetőn belül is nagyon ritkán.

Ennek az igen határozott elkülönülésnek az oka számos régészt foglalkoztatott, és foglalkoztat a mai napig. Felmerült, hogy a hölgyek egy része hozományként kaphatta a rozettákkal ékesített lószerszámot, míg másoknak a díszes ruha jutott osztályrészül. Egy másik elmélet szerint a magyarok körében is ismert lehetett a többnejűség, és a rangos férfiak feleségeit különböző javak illették meg, nemcsak életükben, de haláluk után is: egyeseknek nemesfémekből készült veretekkel gazdagon ékesített viselet, másoknak hasonló minőségben felékszerezett lószerszám járt.

Az a tény, hogy ez a két kiemelkedő csoport sosem keveredik egymással, mindenképpen azt jelzi, hogy véletlenszerű elkülönülésről aligha lehet szó. Ennek okát azonban egyelőre nem tudjuk megmondani…

A törteli tárgyegyüttes érdekessége még az egyik szíjvégen látható szarvasábrázolás. A honfoglalás kori tárgyakon ugyanis a valódi állatok (mint például madár, kutya, szarvas) nem túl gyakran jelennek meg, nem úgy, mint mitikus „társaik”.

NŐNEK VALÓ VIDÉK?

KÖVETKEZŐ

RÓLUNK

A MuseuMap aggregációs szolgáltatásának kiterjesztése, ahol a műtárgyak történeteivel, virtuális kiállításokkal és térbeli tárgyrekonstrukciókkal a magyar kultúra kincsei elevenednek meg.

KAPCSOLAT

MNM OMMIK

1088 Budapest, Múzeum krt. 14-16.

ommik@mnm.hu

museumap@mnm.hu

LÉPJ KAPCSOLATBA VELÜNK!

Kiállítanál nálunk? Küldenél virtuális kiállítást? Írj nekünk, felvesszük veled a kapcsolatot.
Magyar Nemzeti Múzeum, Copyright © 2020, Minden jog fenntartva!