VALLÁS, HIEDELEMVILÁG ÉS TEMETKEZÉSI RÍTUS

A nők ékszerein, személyes tárgyain és feltehetően a mára elenyészett textilek mintáin is megjelentek hiedelemviláguk elemei: a germán istenek szent állatai csakúgy, mint a sztyeppei nomád hagyományú növényi motívumok, mitikus állatok. A nők és gyermekek sírjaiban lényegesen több amulettet és bajelhárító szerepű tárgyat találunk, mint a férfiakéban. A ránk maradt régészeti leletekből úgy tűnik, hogy a nők mindennapjaiban nagyobb szerepet kaptak a hiedelmek, a babonák és a vallás. A kereszténység ebben a vonatkozásban is változást hozott. A keresztény közösségek tagjainak sírjaiból nemcsak a rangjelző vagy személyes tárgyak koptak ki, és a túlvilágra, útravalóul adott étel- és italmellékletek tűntek el, hanem a hitvilágra utaló elemek is. Sem a korábbi hiedelemvilág óvó-védő, bajelhárító vagy szerencsehozó funkcióval bíró tárgyai, sem az új tanítás szimbólumai, a kereszt vagy az ereklye nem kerültek be a Karoling-korban a nők (csakúgy, mint a férfiak) temetkezéseibe.

BAJTÓL ÓVÓ ROVAROK

Cikádafibulák a hun korban

A hunokkal nyugatra érkező divat jellegzetes elemei a cikáda (kabóca) alakú ruhakapcsoló tűk. Bár egyes formái, a csúcsos szárnyú, keskeny, nyújtott típusok a Kárpát-medencében már a késő római korban is előfordultnak, jellemzően a hun korban terjedtek el. A kabóca alak nemcsak a fibulákon, hanem más tárgyakon, például lószerszámvereteken is előfordul. 

Ázsiában a hiung-nuknál sapkára, fejfedőre tűzve a harcosok hordták rangjelzőként a kabóca vagy tücsök formájú vereteket. A Fekete-tenger partvidékén és a Kaukázus előterében a 4. században alakult ki – valószínűleg antik gyökerekkel rendelkező – divatjuk a nők körében. A keleti népek emellett bajelhárító, rossz szellemeket elűző szerepet is tulajdonítottak ezeknek az állatoknak, ezért is készülhettek nagyobb számban ezek a fibulák. Európában szinte kizárólag női és gyermek sírokból ismertek, a vállon egyesével vagy párban tűzték össze velük a ruhát. A legelőkelőbbek színaranyból vagy öntött ezüst/bronz magra hajtogatott aranylemezből készültek, a „köznépnél” viszont egyszerű, bronzból való példányokat is találunk szép számmal.

A Györköny mellett talált, ezüst magra hajtogatott aranylemezes, almandinkövekkel díszített cikádafibula-pár külön érdekessége – azon túl, hogy a múzeum egyik legkorábbi tárgyegyütteséről van szó –, hogy lehetőséget ad bepillantanunk az 5. század első felének kulturális kavalkádjába. A hölgyet már keleti viseletben, az új divatnak megfelelően temették el, a hunokhoz tartozást hirdető díszruhában. Ugyanakkor a megelőző római időszak szokásának megfelelően: szarkofágban. A sírláda – bár eredetileg nem az illető nő számára készült, csak másodlagosan használták fel – azt mutatja, hogy ezt a mélyen gyökerező antik hagyományt nem adta fel a halottját végső nyugalomra helyező család. 

SASOK ÉS VADKANOK, ÖSSZEFONÓDÓ SÁRKÁNYOK

A germán mitológia képekben

A hun birodalom összeomlása után a Kárpát-medencében is önálló államot alapító germánok tárgyain színes mitológiájuk köszön vissza. A langobardok, akik az Elba alsó folyásától vándoroltak el Pannóniáig, egészen erőteljes és kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkeztek Nyugat- és Észak-Európa felé. A nyugati divatot, és annak változásait naprakészen követték, tárgyaik díszítésén is ugyanazok a motívumok jelennek meg: szalagfonattá alakított állatok (ragadozók – talán farkasok, sárkányok, kígyók) küzdenek egymással. A fibulák gombjain Frey (fény- és esőisten) vadkanjai figyelnek. A vadkan agyarából amulettek is készültek – ahogy Odin (bölcsesség, háború istene) szarvasának fogából és agancsának alsó korongjából. 

A Kárpát-medence keleti felén szintén királyságot alapító gepidák ötvösségében azonban nem figyelhető meg az európai germán állatstílus. Bár náluk is megjelennek a díszes fibulagombokon, vagy teljes ruhakapcsoló tűk és csatok formáznak állatalakokat. Ugyanakkor a geometrikus díszek között a vadkan mellett sokkal nagyobb szerepet kaptak a ragadozó madarak.

THYR, AZ ISTENEK LEGBÁTRABBIKA?

Egy kölkedi csat emberalakja

A kölkedi temető egyik leggazdagabb 7. századi női sírjáról már ejtettünk szót a nagyasszony germán hagyományt őrző viseleténél. A Kárpát-medencében párhuzam nélküli övgarnitúrája, széles bőrszíjának nagy, ovális csatjával és négyzetes veretével, a nyugati frankokkal való igen szoros kapcsolat bizonyítéka. Még különösebb a csat tüskéjének tövén, a pajzsos keretben megtalálható ábrázolás: egy szakállas, bajszos férfialak két kezében egy-egy tőrrel küzd a rátekeredő sárkánykígyóval. A mai Németország területén már korábban is ismertek voltak hasonló csatok, de azokon kizárólag egy emberfej látható, ezért sokáig Krisztus-ábrázolásoknak tartották őket. A kölkedi volt az első, ahol a ritkán előforduló, a germán pogány hitvilágból értelmezhető jelenet teljes egésze megfigyelhető. A szíjvégeken, sírkövön megjelenő ábrázolás a kölkedi nagy, arany korongfibulán is visszaköszön, itt már szalagokká átalakított formában.

Azt, hogy ki a férfialak, nem tudjuk biztosan. A germán mitológiának csak egy kis részét írták le, és azt is viszonylag későn, nem ismerünk minden istent és hőst. A ránk maradt források alapján leginkább az istenek legbátrabbika, Thyr, a vihar és háború istene lehet. Ő volt az egyetlen, aki a világot felfalni akaró Fenrir farkas szájába merte tenni a kezét, amíg az istenek megkötözték és ártalmatlanná tették a fenevadat. Thyr közben elvesztette fegyverforgató jobb karját. Ezzel a történettel magyarázható szimbolikusan a korábbi főisten hatalmának elvesztése, hiszen a későbbi, már írott forrásokkal adatolt időszakban Odin kerül előtérbe.

NAGYFEJSZE A ROSSZ SZELLEMEK ELLEN

Kislánysír Kiskőrösről

Az avar korból – ahogy a kora középkorból általában –, a gyermekek sírjaiban nagyon sok amulett, bajtól óvó tárgy kerül elő. A korszak magas gyerekhalandóságának és a szülők aggodalmának tárgyi tanúbizonyságai ezek. A késő avar korban főleg a csörgőket kedvelték, de előfordulnak nyúlcsontok, miniatűr eszközök, saskarom és kereszt is. Egy Kiskőrösön eltemetett, 8-10 éves kislány esetéből úgy látszik, ettől eltérően is gondoskodtak a rossz szellemek távoltartásáról. A gyermek a család szeme fénye lehetett, díszruhája, amiben eltemették nem csak a Kárpát-medencében egyedülálló. Olyan ékkövekkel kivarrt gallérja volt, amelyhez hasonlót csak Theodora császárné ravennai mozaikképéről ismerünk. A diónyi almandinok egy aranyszállal hímzett ruhára voltak felvarrva, amit biztosan Bizáncból hozott vagy zsákmányolt valamelyik avar harcos. Színarany fülbevalói szintén első osztályú, antik ízlésű ötvösművek, kis kezeire aranyozott ezüst karperecek kerültek, ujjaira aranygyűrűk. A korán eltávozott kislányt hercegnőként helyezték a sírba. Bal oldalára egy akkora baltát tettek, hogy azt talán életében meg sem tudta emelni. Szerszámot ritkán találunk az avar temetkezésekben, de a kiskőrösi kislány biztosan nem azért kapta, mert halála előtt azzal dolgozott volna. Az éles vastárgy a rontó hatalmak elleni védelmet szolgálta, hogy a túlvilágon nyugalma zavartalan lehessen.

KERESZTÉNYSÉG A KAROLING-KORBAN

Zalaváron

Nagy Károly frank király majd császár (768–800–814) magát a kereszténység védelmezőjének titulálta, területszerző háborúit a keresztény térítés és egyházszervező tevékenység kísérte. A 8–9. század fordulóján kezdődött meg Pannónia pogány avar és szláv lakosságának „kegyes, vonzó és kedvességtől harmatos” misszionálása. Salzburgból indult ki az a térítő és egyházszervező munka, amelynek eredményeként a 870-ben íródott forrás (Conversio bagoariorum et carantanorum) tudósítása szerint az alsó-pannóniai Mosaburgban (Zalavár) és közvetlen környezetében több mint harminc templomot létesítettek a 9. század második felében. A zalavári Várszigeten egy három templomból álló templomcsalád épült fel: keresztelő templommal, magántemplommal és egy zarándoktemplommal. A Vársziget középpontjában álló Hadrianus templom és kolostor egy 50 méter hosszú, háromhajós, félköríves szentélyű, lemélyített kriptafolyosóval ellátott bazilika. A díszes kőfaragványok borította templom ablakait színes, illetve ezüst festésű üvegtáblákkal fedték. A festett töredékek szenteket és/vagy angyalokat ábrázolnak, az alakok és a jelenet azonosítása azonban nem lehetséges. Ahogyan azt sem tudjuk biztosan, hogy a kb. 30 cm nagyságúként rekonstruálható figurák női vagy férfi szenteket ábrázolnak-e. A korabeli írott forrásokban és fennmaradt képi ábrázolásokon a férfiaknál jóval ritkábban jelennek meg női alakok, ennek ellenére számos, a korai kereszténység évszázadaiban élt vértanú szűz és kora középkori női szent legendája lehetett ismert a korabeli keresztény világban... A Conversio a nyugat-dunántúli templomok patrónusai között két női védőszentet említ. Egyikük a minden bizonnyal legnagyobb népszerűségnek örvendő Istenszülő Szűz Mária, akinek tiszteletére 850-ben Mosaburg/Zalaváron a nemesi udvarház magántemploma épült. Nem tudjuk viszont, hol feküdt Spizzun, ahol a másik női szent, Szent Margit temploma állott, aki talán antiochiai szűz Szent Margittal azonosítható. Az ő tisztelete a Karoling Birodalom nyugati felében a 8. században kezdődött, s vált a nők és gyermeket váró asszonyok védőszentjévé.

A Várszigeten működő templomok és kolostor, a közelükben álló, magas rangú egyházi személyek fogadására szolgáló paloták, valamint a zarándoklatok virágzó szellemi- és hitéletet teremtettek. A század második felére megváltoztak a temetkezési szokások is. Az egyházi központ(ok)ban és a templomos helyeken a templomok körül több száz vagy akár több ezer síros temetők létesültek. Az ide elhantoltak hozzátartozói a keresztény előírásokat betartva temették el halottaikat, a gazdag mellékletek helyett többnyire az egyháznak felajánlott adomány szolgálta a lélek megmentését. A központ környékén, a szolgálónépi falvak temetőiben is megfigyelhető a változás: templomuk ugyan nem volt, de a sírok tájolása ezekben is egységesen nyugat-keleti irányú, az elhunytakat koporsóban földelték el, eltűntek a teljes vagy szimbolikus állattemetkezések, felhagytak vagy ritkábban éltek az útravalóul adott étel- és italmelléklet adásának szokásával is. 

A nők és férfiak temetkezéseiben a vallás és hitvilág, valamint az azokhoz kapcsolódó temetkezési szokások tekintetében nem volt különbség, sem a régi pogány hiedelemvilág amulettjeit, sem az új tanítás szimbólumait nem találjuk meg sírjaikban. Csupán a központoktól távolabb fekvő települések temetkezőhelyein és/vagy a század végén bukkannak fel azok a népszerű női jelképek, a félhold alakú függők, vagyis lunulák, amelyek a női termékenységgel lehettek összefüggésben, és amelyeket életükben nyakláncukba fűzve hordhattak tulajdonosaik.

A HONFOGLALÁS KORI HIEDELEMVILÁG NÉHÁNY ELEME

Tiszaeszlár egyik honfoglalás kori temetőjéből származó, 40-50 éves nő koponyáján már első ránézésre is feltűnik két különleges jelenség: a szemüregekbe és a szájnyílásra helyezett fémlemezek és az agykoponyán lévő lyuk. Lássuk, hogy miről mesél nekünk ez a szokatlannak tűnő lelet.

A honfoglalás kori sírokban ritkán a szemgödrökben és szájnyíláson négyzetes alakú ezüstlemezeket – esetleg különböző vereteket, pénzeket – találunk, melyeket a halotti szemfedőre vagy lepelre (ami jelen esetben bőrből készült) varrták fel. Az arc letakarásával valószínűleg vagy a halott lelkét védték a túlvilágon lakó gonosz szellemektől, vagy a közösséget akarták megóvni az elhunyt ártó tekintetétől, esetleges bosszújától. Ez a rítus többnyire férfiak sírjaiban figyelhető meg, de mint ez a példa mutatja, női sírokban is előfordulhat. 

A lelet másik érdekessége a koponyalékelés, vagy idegen szóval trepanáció nyoma. A trepanáció lehet sebészi (tényleges, valódi), illetve jelképes. A sebészi lékelés esetében – ahogyan ez a tiszaeszlári koponyán is jól látható – egy valódi lyukat hoztak létre a csonton. Valószínűleg az ütés vagy vágás következtében keletkezett sérülés kitisztítása, esetleg a koponyaűri nyomás csökkentése érdekében az agykoponya egy részét eltávolították. A fertőzések elkerülése miatt az érintett területet valamilyen szerves anyaggal, a tehetősebbek esetében ezüstlemezzel is lefedhették. Utóbbira utalhatnak azok a zöldes elszíneződések, melyek néhány ilyen koponyán megfigyelhetők. A fennmaradt trepanált koponyák alapján elmondható, hogy a műtéten átesettek nagy része túlélte ezeket a beavatkozásokat. Érdekes adat, hogy ezt a gyógyulási arányt még a 20. század közepén elvégzett hasonló műtétek sem érték el. 

A trepanáció másik típusa a jelképes vagy szimbolikus koponyalékelés: a koponyákon található kerek, ovális vagy szilvamag alakú bemélyedések nem törik át a csontot, tehát nem nyitják meg a koponyaüreget. Ezen szimbolikus „lyukak” bevésése mögött valószínűleg nem gyógyászati, sokkal inkább rituális okok húzódtak meg, talán a kettős lélekhittel hozhatók összefüggésbe. Bizonyos azonban, hogy ezeket a valódi koponyalékelésektől mindenképpen külön kell választani. 

A kettős lélekhit a pogány hiedelemvilág egyik legérdekesebb része. Eszerint az embereknek – sőt néhány állatnak is (ún. „lelkes állatok”) – két lelke volt. Az egyik a testlélek, a másik a szabadlélek vagy más néven árnylélek, amely bizonyos esetekben (ijedtség, álom, betegség) eltávozhat a testből. Vitatott, hogy ez a hiedelem valóban jellemző volt-e a honfoglalás idején. A kutatók egy része – többek között – a jelképes koponyalékelést is ehhez hiedelemhez köti. Ezen elmélet alapján a csont felső rétegének eltávolításával létrehozott lyukak túlvilági kommunikációs csatornaként szolgálhattak. Így az elveszett szabadlélek a szimbolikus lyukon keresztül visszajuthatott eredeti „helyére”, azaz a koponyába.


Mind a férfiak, mind a nők hajukat varkocsba fogva viselték, a férfiak a fejtetőt „pogány módra” le is borotválták. A nők gyakran díszítették fonatukat olyan szalagokkal, melyekre különböző díszeket erősítettek. Az egyik legszebb állapotban megmaradt varkocsdísz Tiszaeszlárról származik. Az elhunyt nő hajába font – valószínűleg bőrből készült – szalagokat tehénfej alakú veretek sora, gyöngyök, kagylóból faragott korongpár és kauricsiga díszítették, a varkocs végére egy-egy hajfonatkorongot rögzítettek. Az aranyozott ezüstből készült korongokon egy mitikus lény, talán griff ábrázolása látható. Ezek a különleges szépségű tárgyak női sírokból, általában párosával, a váll, vagy a mellkas környékéről kerülnek elő.

Egy nézet szerint az előkelő asszonyok által viselt, állatokkal díszített korongok ugyanazt a szerepet tölthették be, mint az amulettként hordott állatcsontok. Ezeknek a főként nyakban viselt apró csontoknak és fogaknak vélhetően óvó-védő szerepet tulajdonítottak. Hittek abban, hogy az adott állat szelleme és ereje segíti viselőjüket életükben és haláluk után is. 

ELŐZŐ

NŐNEK VALÓ VIDÉK?

RÓLUNK

A MuseuMap aggregációs szolgáltatásának kiterjesztése, ahol a műtárgyak történeteivel, virtuális kiállításokkal és térbeli tárgyrekonstrukciókkal a magyar kultúra kincsei elevenednek meg.

KAPCSOLAT

MNM OMMIK

1088 Budapest, Múzeum krt. 14-16.

ommik@mnm.hu

museumap@mnm.hu

LÉPJ KAPCSOLATBA VELÜNK!

Kiállítanál nálunk? Küldenél virtuális kiállítást? Írj nekünk, felvesszük veled a kapcsolatot.
Magyar Nemzeti Múzeum, Copyright © 2020, Minden jog fenntartva!

Please publish modules in offcanvas position.