Károlyi Gábor és felesége Major Amália, Borsos Doctor és Varságh felvétele, 1880 körül, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 526/1956 fk

Gróf Károlyi Gábor emlékiratai című munkájában (1898) Eötvös Károly egy regényes pályafutású magyar mágnás viszontagságairól számolt be. A Károlyi családnak ez a tehetséges, de kiszámíthatatlan természetű sarja a szabadságharc idején nyolcéves gyermek volt, az 1860-as években a külföldi magyar emigránsokkal kötött barátságot, majd Garibaldi ügyét szolgálta, később házassága miatt súlyos összeütközésbe került családjával; mint ellenzéki képviselő 1890 körül sokat ingerelte a kormánypártot, az egyházpolitikai harcokban a függetlenségi képviselők liberális csoportjához csatlakozott. 1895-ben halt meg ötvennégy éves korában. Ezt a romantikus mozzanatokban gazdag élettörténetet Eötvös nem maga mondja el, hanem grófi barátjának ajkára adja, de ez csak írói fogás, mert a regényes életrajz egészében is, részleteiben is Eötvös Károlyé. Ő gondolkodik, ő beszél, ő élcelődik gróf Károlyi Gábor nevében. Elbeszélése érdekesebb sok izgalmas regénynél, pedig a tárgyi igazságtól nem sok helyen tér el, csak éppen a költői feldolgozás csillogásával hinti tele emlékeit. Vallomása szerint a mű: „Korrajz és emlékirat, regényszerű, de szigorú történeti igazság. Alakjai éltek és élnek s nagy részük ma is ott dolgozik a nemzet állami életének avar mezején.”

Irányi Dániel függetlenségi párti politikus már 1866-ban kérte az országgyűléstől a nazarénusoknak a polgári házasság és anyakönyvezés bevezetését. Franz Theodor Würbel litográfiája, 1860 körül, MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 53.332

Mi volt Eötvös célja – saját bevallása szerint – e könyv megírásával? „Mi a hit? Mi a vallás? Mi az egyház? E kérdésekről nem beszélek – írja az előszavában. Nem bocsátkozom se hittani fejtegetésbe, se bölcseleti álmodozásba. Azt se keresem: van-e, nincs-e igazság a nazarénusok hitében és vallásában. Hitüket és vallásukat se nem ajánlom, se nem kárhoztatom. Se ellenségük nem vagyok, se hozzájuk nem tartozom. Még csak nem is elmélkedem hitvallásuk fölött. Van-e jövendőjük, még e fölött se szerkesztem meg véleményemet.”
Eötvös Károly A nazarénusokban egy új vallásfelekezet keletkezésének lélektanát világította meg: hogyan indultak útnak az új hit megalapítói, milyen érzelmek fűtötték lelküket, mi volt a titka vallásuk terjedésének. A magyar nép életének azt a vonását vizsgálta irodalmi formában, amellyel íróink korábban keveset foglalkoztak: a vallásosságot. Az alföldi parasztság sohasem volt túlbuzgó, az istenes rajongás hiányzott lelkéből, de ha bármiféle meggyőződés meggyökerezett lelkében, akkor rendületlenül megmaradt a maga igazsága mellett. Eötvöst leginkább az érdekelte, hogy a „számító, munkában görnyedő s jogokért viaskodó társadalomban miként támadhat új vallásfelekezet.” 

Zsidó árusok a Teleki téren, Müllner János felvétele, 1912 körül, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 762/1948 fk

A tiszaeszlári vérvádhoz fűződő törvényszéki tárgyaláson Eötvös Károly védőügyvédként szerepelt. Ennek a hazai és a nemzetközi sajtóban is nagy visszhangot kiváltó, a hazai belpolitikai életben nagy izgalmat okozó eseménynek a történetét tárja az olvasók elé két évtizeddel az események után A nagy per három kötetében. A bűnügyi anyag annak idején egész terjedelmében feltárult előtte, ismerte a szereplőket. Solymosi Eszter, tizennégy éves cselédleány, 1882 tavaszán eltűnt Tiszaeszlárról. Néhány hét múlva egész Szabolcs megye arról beszélt, hogy fanatikus ortodox zsidók ölték meg. A hír felzaklatta az egész országot, egyes helyeken a nép lázongásban tört ki, az antiszemita képviselők szigorú vizsgálatot követeltek, a nyíregyházi vizsgálóbíró elfogatta a gyanúsított saktert és társait; a sakter fia, a tizenhárom éves Scharf Móric, vallomást tett arról, hogy látta a rituális gyilkosságot: ez a pör dőlt el Nyíregyházán 1883 júniusában. Eötvös Károly védelme annyira nyilvánvalóvá tette a vád ingatagságát, hogy a törvényszék felmentő ítéletet hozott, s a megvádolt zsidókat szabadon bocsátották.
A nagy per nem egyszerűen a per anyagának ismertetése vagy a nyomozás megrajzolása, nem is a bűnügyi írások bravúrjaira épült, hanem belső, lélektani alapokon nyugszik, méghozzá az egyéni és tömeglélektan törvényein: ez teszi a mai olvasó számára is elevenné, izgatóvá, s regényszerűvé is. Ennek csak használ az író személyes érdekeltsége és közvetlen hangja.

Balatonfüred a Balaton felöl, Ludwig Rohbock acélmetszete, MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz.: T.5

Az Utazás a Balaton körül (1899) címmel írt nagysikerű elbeszélése egy régi társas kirándulás emlékeinek felújítása. Az író 1875-ben magával vitte a magyar tengerhez Gyulai Pált, Nagy Miklóst, Salamon Ferencet, Szilágyi Sándort s negyedszázad múlva novellisztikus visszapillantásba öntötte élményeit. A mű az útleírás és emlékirat ötvözete, a valóság és képzelet összefonódása; történelem és néprajz, filozofálás és évődés. Útitársaival bőven foglalkozik, alakjaikat stilizálja, dicséri és csipkedi őket. Tüneményes emlékezőtehetségének kellett volna lennie, ha társalgásuknak csak fele része is úgy történt volna, mint ahogyan negyedszázaddal később elmondta; de nem is az útleírás hűsége fontos ebben a könyvben, hanem az a mód, ahogyan az író megszólaltatja társait, ahogyan bemutatja a dunántúli magyarságot, ahogyan előlép a maga kifogyhatatlan szellemi kincsesházával. Ismeri minden nemesi család múltját; pompás alakrajzokban állít emléket az érdemesebb főrangúaknak, papoknak, politikusoknak; hazafias büszkeséggel beszél Kisfaludy Sándorról, Szegedy Rózáról, Vörösmarty Mihályról; ötletességtől sziporkázó fejtegetésekben világítja meg a magyar népmese, magyar tánc, magyar becsület, káromkodás és dohányzás sajátosságait.
A balatoni utazás vége szorosan összefügg előbbi munkájával. Mozaikszerű könyv: Szegedy Róza halálának, a sümegi Darnay Múzeumnak és több más személyes emléknek vagy másoktól hallott históriának egybefűzése.

Karikatúra Napóleon császárról, 1813–1814, ismeretlen alkotó, rézmetszet, MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz.: TK 58.350

Aki örökké bujdosott című kalandregényében Eötvös egy francia katona viszontagságainak történetét beszéli el. A szerencsétlen vitéz Napóleon oroszországi hadjáratában ötven társával együtt fogságba kerül, végigsodródik egész Ázsián, bajtársai harminc esztendő leforgása alatt mind elhullanak mellőle, végül Törökország felől eléri a magyar határt, s itt az egyik megyei bizottság előtt elmondja élete históriáját. A szerző a kalandok elmesélésébe saját korára jellemző értékes, kritikai gondolatokat illeszt. 

Magyar huszár, Franz Gerasch litográfiája, 1854, MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 59.594

Fontos szerepet tölt be Eötvös Károly írásaiban 1848 hagyományainak tisztelete, a hősi küzdelem iránti lelkesedése. Már az Utazás a Balaton körül című könyvében felháborodással szól István nádor hazaárulásáról, más írásaiban Jókai Csataképeihez hasonló emlékezéseket közöl, de mindegyiknél megragadóbb a Százhetvenöt huszár című elbeszélése, amelyben az egyszerű emberek hazaszeretetének állít emléket. A kitört szabadságharc idején a Lengyelországban állomásozó huszárok viszontagságos hazaszökésének meséje igaz történet. Magától a csapatot hazavezető huszártól kapta anyagát. (Ugyanez a huszár Eötvös ösztönzésére írta meg a történetet Jókai számára is, még 1867-ben, s Jókai felhasználta azt A kőszívű ember fiaiban, de az ő tollán a hős huszárőrmesterből Baradlay Richárd lett.) Eötvösnek ez az írása nemcsak hazaszeretetéről tanúskodik, hanem írói tehetségéről is. Ha egy kissé körülményes is az előadása; mindvégig izgalmas, belső fűtöttségről árulkodó írás, jellegzetes gondolatráütésekkel, elhallgatásokkal és előrevetett jelzésekkel.

Almásy Pál politikus, az 1848/49-es országgyűlés képviselőházának alelnöke, Pollák Zsigmond fametszete, MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 58.28

Eötvös Károly családjának politikai nézeteit a reformkor és a nemzeti függetlenség eszméi határozták meg. Eötvös középiskoláit a Pápai Református Kollégiumban végezte. Saját akaratából választotta a jogi pályát annak függetlensége miatt. „Én jogász leszek – mondta, – független akarok lenni, s egyéb pályán ma nincs függetlenség. S ha majd egykor szabad lesz a nemzet: e pályán lehet legjobban szolgálni őt.” Jogi tanulmányait két évig a pápai jogakadémián végezte. 1864-ben (a Bach-korszakban) joghallgatóként részt vett a Habsburg-ellenes Almásy-féle összeesküvésben. Plakátot ragasztott Veszprémben, és részt akart venni egy pesti gyűlésen, de ezt, mielőtt odaért, a rendőrség felszámolta. Valaki besúgta részvételi szándékát, és Komáromban vizsgálati fogságba került. Apja egyik jó barátja, egy, a vizsgálatot vezető ügyész viselt dolgairól sokat tudó komáromi ügyvéd hallgatása fejében elérte Eötvös szabadon bocsátását, így megmenekült a további börtönbüntetéstől. Az 1848-as eszmék élete végéig áthatották lelkét, éppen ezért a szabadságharc eseményei gyakran megelevenedtek irodalmi munkáiban is.

Karikatúra Eötvös Károly alakjával 1899-ből, MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 54.1326

Eötvös Károlyt 1872-ben a veszprémi kerület választotta először országgyűlési képviselővé, ekkor még a kiegyezés híveként, kormánypárti programmal. 1875-ben kimaradt az országgyűlésből, mivel nem értett egyet a Deák-párt és a korábbi ellenzéki, Tisza Kálmán irányítása alatt álló Balközép egyesülésével. 1878-ban a veszprémi választókerület ismét képviselőjévé választotta, de ekkor már ellenzéki programmal. A következő évtizedekben Eötvös a Függetlenségi Párt egyik vezéralakjává vált. 1884-ben nem jutott mandátumhoz, de 1887-ben és 1892-ben Nagykőrös képviselőjeként ismét bejutott a parlamentbe. 1892-ben a Függetlenségi Párt elnökévé választották. A polgári anyakönyvvezetés és a polgári házasság intézményének bevezetése körül kibontakozó egyházpolitikai viták idején a Függetlenségi Párton belül a liberális nézeteket valló csoport egyik hangadója lett. 1893-ban a párton belüli viták miatt lemondott pártelnöki tisztségéről és 24 képviselőtársával együtt kilépett a Függetlenségi és 48-as Pártból és új függetlenségi pártot alapított. 1895-ben ismét csatlakozott az anyapárthoz, amelynek elnöke ekkor már Kossuth Lajos fia, Kossuth halálát követően az emigrációból hazatelepült Kossuth Ferenc lett, akivel Eötvös Károly szorosan együttműködve irányította a függetlenségi ellenzéki politikát. 1906-ban lassan elszigetelődött függetlenségi képviselőtársaitól, ekkor jutott be utoljára a parlamentbe. Vidéken már nem kapott kerületet, a budapesti VII. kerület zsidósága választotta meg képviselőjének, hálás szívvel emlékezve a tiszaeszlári perben vállalt szerepére és egész pályáján tüntetően hangoztatott filoszemita kijelentéseire. Az 1910-es választáson már megbukott ellenjelöltjével szemben; ettől kezdve visszavonult a politikától.

Kossuth Lajos 1892-ben, M. Schemboche fevétele, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 3/1953 fk

Eötvös Károly több alkalommal is találkozott az emigrációban Kossuth Lajossal, akinek személyesen is elmondhatta, miért tartotta Őt a legnagyobb magyar politikusnak.
„Én nagy embernek tartom önt Kormányzó Úr! De nem azért, amiért az irodalom tartja nagynak. Én nagyon megvizsgáltam nemzetünk történetét és népünk érzéseit, én másért tartom önt nagy embernek. – Ön átalakította, ön okos és emberséges alapra fektette 1848-ban társadalmunkat, megszerezte a jogegyenlőséget, s alkotmányunkból kiirtotta az ember és ember közt való közjogi különbséget. Örökre szóló nagy érdem ez. De ezt néhány évvel később kivívta volna Széchenyi és Deák is. Ők kezdték s be is tudták volna fejezni. Ön Kormányzó Úr 1849-ben megmentette a magyar nemzet becsületét s önérzetét; keserű oktatásban részesítette örök ellenségeinket, s fajunkba önbizalmat oltott a jövendőre, s amink van, amit máig megmenthettünk, azt mind az Ön nagy munkájának köszönhetjük. De ez érdemet és dicsőséget meg kell osztania függetlenségi harcunk hős vezéreivel, meg kell osztania azokkal a hősökkel is, kiket névtelen félisteneknek Ön nevezett el. – De az Ön nagyságának Kormányzó Úr, van olyan eleme, van olyan része, melyben nem kell osztoznia senkivel; melyet míg áll a világ s benne magyar él, nem tesz vitássá senki, s amelyben Ön egyedül való. S ez az: Ön életcélt tudott teremteni a magyar nemzet számára, amelyről se Széchenyi, se Deák álmodni se tudtak, s amelyről még a költők ihlete is hallgatott. Ön a századok mohából kitisztította s napsugaras fénybe állította elénk a magyar függetlenség eszméjét, s ami még ennél is több: szentséges szenvedéllyé tudta tenni ezt az eszmét. Minden népnek volt egyetemes eszméje s nagy nemzeti szenvedélye, mely életének célját alkotá. Csak a magyarnak nem volt százötven év óta.”
(Eötvös Károly: Gróf Károly Gábor feljegyzései. 1–2. köt. Budapest, 1908. 2. köt. 281.)

Deák Ferenc politikus, államférfi, jogász, 1870 körül, Ellinger Ede felvétele, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 73.322

Eötvös Károly az 1867-es kiegyezéskor szinte áhítatos tisztelettel rajongott Kossuth Lajos iránt, mégis Deák Ferenc mellé állt, mert úgy vélte, hogy az adott világpolitikai helyzetben nincs józanabb út, mint a Deák ajánlotta kiegyezés, amelyért nem lehet lelkesedni, de bele lehet törődni. Eötvös Károly az 1870-es évektől kezdve a legtekintélyesebb országgyűlési képviselők közé tartozott. 1872-ben a veszprémi kerület választotta először országgyűlési képviselővé kormánypárti programmal. Eötvös személyes tisztelője volt a „haza bölcsének”. Önálló kétkötetes munkát szentelt a nagy politikus alakjának. Deák születésének 100. évfordulóján, 1903-ban az immár ellenzéki Egyetértés hasábjain így emlékezett meg róla és nagy művéről, a kiegyezésről:
„Deák jól tudta, Kossuth egyenesen megmondta, hogy a mű nem örök. Még békességnek sem örök. Csak a teljesen kivívott függetlenség lehet örök. Deák pedig szentül meg volt győződve, hogy megfelelő erőgyűjtés nélkül kockázat lenne a nyílt harc, az erőgyűjtésre pedig alapot nyújt a kiegyezési mű. Harminchat esztendő telt el azóta. A nemzet két nagy vezére, a század két nagy hőse azóta behunyta a szemét örökre. Poraik ott pihennek egymás mellett a temetőben. Poraik közt nincs többé vita, békén nyugosznak az enyészet ölében. (…) Deák történelmi alakjára művének sorsa nem vethet árnyékot. Ezt az alakot jelleme és egyénisége teszi fönségessé s fajának örökös kincsévé. Szebb, tisztább, egyenletesebb, egyszerűbb és magasztosabb jellemet nem ismer a nemzetek világtörténete. Amilyen volt első fellépése, olyan volt minden lépése. Amit érzett, amiért lángolt, amit hirdetett, amiért harcolt első ifjú korában, az volt lelkének magas eszménye, s küzdésének szent célja egész életén keresztül s roskadozó agg korában is: Ősi királyi államalakban köztársasági erények teljessége. Születési jogokat uraló társadalomban a legnemesebb demokrata erkölcs. Méltó jutalomra sóvárgó korszakban tökéletes önzetlenség. Hivalkodó nemzedékek közepette akkora szerénység, melyhez hasonlót csak a remek ókor történetei mutatnak, ha ugyan mutatnak.”
(Eötvös Károly: Deák Ferenc 1–2. köt. Budapest, 1905. 1. köt. 288–289.)

A szövetkezett ellenzék vezérlő bizottsága. Ülnek balról: Kossuth Ferenc, Eötvös Károly, állnak balról: Hock János, Zichy Jenő, Kaas Ivor, Tóth István, Bolgár Ferenc, Rakovszky István, Barabás Béla, Müllner János felvétele, 1905, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 6713-1957

1904 végén az ellenzéki pártok, Tisza István erőszakos házszabályreformja, az ellenzéki obstrukció házszabályellenes letörése és az ún. „zsebkendőszavazás” hatására egységbe tömörültek. Az ellenzéki koalíció formális megalakulása 1904. november 19-én történt az ellenzék közös „vezérlőbizottságának” felállításával. A vezérlőbizottság tagjai között találjuk Eötvös Károlyt is.
A Koalíció az 1905-ös választásokon abszolút többséget szerzett, azonban nyílt szembenállásuk az akkori, dualista rendszerrel és államberendezkedéssel az 1905–1906-os magyarországi belpolitikai válsághoz vezetett. Ferenc József ugyanis a parlamenti többséget figyelmen kívül hagyva, 1905. június 18-án báró Fejérváry Géza táborszernagyot, a magyar királyi darabont testőrség kapitányát nevezte ki miniszterelnökké. A Fejérváry-kormány ellenében a Koalíció tagjai „nemzeti ellenállást” hirdettek, amelynek eredményeként az mindvégig cselekvésképtelen maradt. A válságot a Koalíció és az uralkodó között kötött kompromisszum révén Wekerle Sándor (és a koalíciós kormány) 1906. áprilisi kinevezése oldotta fel. Az uralkodóval kötött áprilisi paktum szerint a koalíció lemondott a hadsereg nemzeti átalakítását célzó követeléseiről, azaz kikapcsolta a politikai vitákból a vezényleti és szolgálati nyelv kérdését és vállalta az újoncjutalék megszavaztatását 1905. és 1906. évre. Emellett megígérte a vámszövetség meghosszabbítását „autonóm” vámtarifa alapján és új választásokat ígért, valamint mérsékelt választási reformot helyezett kilátásba. Így 1906. április 11-én a koalíciós pártok kerültek hatalomra. Ezt az április 29-ére kiírt újabb országgyűlési választások megerősítették, a koalíció ismét győzelmet aratott, a Szabadelvű Párt szétesésével gyakorlatilag politikai ellenfél nélkül, 90,31%-os eredményt ért el.
Mivel a paktum értelmében a korábbi függetlenségi politikusoknak addigi legfontosabb követeléseikről kellett lemondaniuk a kormányzásért, politikájuk nem lehetett igazán sikeres és népszerű. Korábbi választóik elfordultak tőlük, így az 1910-es választásból már a Szabadelvű Párt romjaiból felépített, Tisza István vezetése alatt álló új Nemzeti Munkapárt került ki győztesen.

Kossuth Ferenc, Erdélyi felvétele, 1900 körül, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 64.4865

Kossuth Ferenc eredeti szakmáját tekintve alagút-fúró és hídépítő mérnök volt, Olaszországban nagy vállalatok igazgatójaként lett ismert a neve, 1877-től a híres Impresa Industriale Italiának volt a vezérigazgatója. E minőségében óriási vas- és acélhidakat épített. Utolsó nagy mérnöki munkái a nílusi acélhidak voltak, amelyek építését Európa nagy mérnökeivel versenyezve nyerte el. A bányászat terén kifejtett munkásságáért négy ízben tüntette ki az olasz kormány. Kossuth Lajos 1894-ben bekövetkezett halála után fia, Ferenc hazatért Magyarországra és politikai pályafutásba kezdett. Apja nevének köszönhetően a Függetlenségi Párt elnökévé választották, de gyakran felvetődött ellene az a vád, hogy nem képviseli elég radikálisan az 1848-as függetlenségi eszméket. Emiatt Eötvös Károllyal is többször összeütközésbe került, mint 1899-ben is, amikor Eötvös nyílt levélben vetette szemére, hogy nem követelte elég hangosan, hogy az országgyűlés Buda visszafoglalásának ötvenedik évfordulója alkalmából részt vegyen a budai honvéd szobor koszorúzásán.
„Annak nem lett volna szabad megtörténni – írta Eötvös –, hogy az ország kormányzói s a képviselőház elnöke ezen a dicső napon elmenjenek Bécsbe egy főherceg szobrának ünnepére és meg se emlékezzenek arról a napról, melyen legyőztük az ellenséget és meg ne emlékezzenek arról a honvédról, aki hulló vére árán szerezte vissza fajunk önérzetét, s mentette meg jövendőnk minden reménységét. És annak nem lett volna szabad megtörténni, hogy a függetlenségi párt a képviselőházban föl ne szólaljon és zúgó viharként ne követelje a magyar nemzet méltóságának megőrzését. Nem hiszem, hogy ez is paktum. Nem hiszem, hogyha paktum is: tudná ezt a függetlenségi párt. (…) Amely nemzedék őseit elfeledhetné; fenn tudná-e az tartani nemzete becsületét? Ha nem tiszteljük a dicsőséges múltnak emlékezetét: miből tápláljuk akkor jövendőnk reménységét? S ha se emlékezet, se reménység: mi vezérelje akkor jelenünk törekvéseit? Kossuth Ferenc: inaid meg ne rokkanjanak öröklött nagy neved súlya alatt. Állj függetlenségi pártunknak élére, s vond szigorú felelősségre a kormányt. Mit keresett ő Bécsben a főherceg szobránál azon a nagy napon, amelyen itthon lett volna szent kötelessége a budavári hősök honvédszobránál? Feledékenységedért így lesz meg a kiengesztelődés. Vagy törjétek össze azt a szobrot! Ha a nemzeti kegyelet napsugara nem veszi azt körül: nem szobor az, csak hitvány ércdarab. Ószeresnek való.”
(Pesti Hírlap, 1899. máj. 25.)

Idős zsidó férfi áll egy zsidó sírkő mellett, Füle Lajos felvétele, 1917 körül, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 88.756

1882-ben kezdődött Eötvös Károly egyik legnagyobb közéleti küzdelme, a tiszaeszlári vérvád per. 1882. április 1-jén délben Solymosi Eszter, egy fiatal 14 éves kálvinista felekezetű cselédlány, akit gazdasszonya, Huri Andrásné festékért küldött a falusi boltba, hazafelé menet eltűnt. Aznap volt a pészahot megelőző szombat ünnepe, amikor a falusi és a környékbeli zsidók, a kántor- és metszőválasztásra messziről érkezett vendégekkel együtt, a tiszaeszlári zsinagógában gyűltek össze. Az eredménytelen keresés után elterjedt a szóbeszéd, hogy Esztert megölték a zsidók, vérét pedig felfogták vallási áldozat céljára. Országszerte óriási agitációba kezdtek a vád terjesztői, hogy közhangulatot teremtsenek a zsidók ellen. A magyar antiszemitizmus vezéralakjai, Ónody Géza és Istóczy Győző pár nap múlva a parlamentben is megismételték a vádakat, és a Tiszaeszláron megvádoltakat az egész zsidósággal azonosították.
Az 1883-as tiszaeszlári perben a közvélemény nyomása ellenére Eötvös Károly ​elvállalta a perbe fogott zsidók védelmét. Még saját pártjával is szembeszállt, veszélyeztetve ezzel saját pályáját. A per folyamán tanúsított magatartása felvilágosult gondolkozásról és humánus érzésekről tett bizonyságot. Nemcsak emberi és jogászi felkészültségből vizsgázott kiválóan, hanem tudományos felkészültségből is. Természettudományi ismeretei, anatómiai tudása, élettani tapasztalatai, de ezeken túlmenően lélektani elemző készsége is segítették abban, hogy az eleve elveszettnek vélt ügyet minden nyomással szemben diadalra vigye. Küzdelme során fényt derített a hivatalos államapparátus rosszhiszeműségére és mulasztásaira, s ezzel leleplezője lett kora közéleti visszaéléseinek.

Román népviselet, Weber Henrik színes litográfiája, 1855, MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 57.28

Az 1887. évi választásokon a fokozott választási önkény és visszaélések következtében a nemzetiségi ellenzék teljesen felmorzsolódott. A hat kormánytámogató szász képviselőn kívül a nemzetiségi ellenzék részéről egyedül Doda Traján tábornok, a volt határőrvidéki karánsebesi kerület képviselője tartotta meg mandátumát. A karánsebesi román képviselő a kormányzati rendszer elleni tiltakozásul elhatározta, hogy „passzív renitentiába” vonul, melyre Hodoşiu már 1876-ban példát adott. Doda tábornok a képviselőház elnökéhez intézett első levelében tudomására hozza, hogy a képviselőház ülésein nem vesz részt, de mandátumáról sem mond le. A bejelentés után Doda levelet intézett választóihoz, melynek megállapításai miatt az aradi ügyészség perbefogta a nyugalmazott határőrtábornokot. Péchy Tamás, a képviselőház elnöke, anélkül, hogy figyelembe venné Doda bejelentését, ismételten felszólította képviselői megbízólevele benyújtására. Doda Traján második levelében hangsúlyozza, hogy fenntartja október 10-ei nyilatkozatát, mire a képviselőház mandátum-bizottsága Doda mandátumát megsemmisítette, az 1888. január 2-ai minisztertanács pedig elhatározta, hogy a királyi főügyész a volt karánsebesi képviselő ellen a választóihoz intézett nyilatkozata miatt bűnvádi eljárást indítson. Röviddel később perbefogták, és egy évi börtönre ítélték Doda álláspontjának hírlapi méltatása miatt Slavici Jánost, a Tribuna szerkesztőjét, aki védőbeszédében a Doda-ügy kapcsán kimutatta a nemzetiségek jogfosztottságát. A „karánsebesi-ügy” időközben továbbdagadt. A megismételt karánsebesi választáson – 1888. február 6-án – Popoviciu Mihály orsovai gör. kel. esperest választják Karánsebes képviselőjévé, aki választóihoz intézett levelében, illetőleg a képviselőház elnökéhez intézett nyilatkozatában bejelenti, hogy Doda példájára szintén a passzív renitencia útjára lép.
Az aradi esküdtszék, mint a sajtóbíróság elé készülő Doda-pörben a függetlenségi Eötvös Károly vállalta a volt karánsebesi képviselő védelmét, amiért a helyi kormánylap lap kíméletlen támadást intézett mindkettőjük ellen. Május elején Popoviciu Mihály mandátumát is megsemmisítették, és kiírták a harmadik karánsebesi választást, amin a román nemzeti párt választói egyhangúlag Mocsáry Lajost választják képviselőjükké. Mocsáry 1888. május 28-án kelt válaszlevelében elvei fenntartásával vállalja a mandátumot, melyet 1892 elejéig képviselt az országgyűlésen.
Doda Trajánt 1888. június 14-én a választóihoz intézett felhívás miatt az aradi esküdtszék két évi fogságra és 1.000 forint pénzbüntetésre ítélte, de büntetésének megkezdése előtt Doda uralkodói kegyelemben részesült. A „Doda-ügy” hullámverése Bécsben is érezhető volt és kedvezőtlen hangulatot támasztott a Tisza-kormány újabb agressziója ellen. Az 1889. július végén kelt igazságügyminiszteri átirat figyelmezteti Tiszát, hogy a vád tárgyává tett választói levél nem tartalmaz olyan támadást, amelynek megtorlása „elengedhetetlen politikai szükség” lenne. Szilágyi Dezső javaslata ezzel pontot is tesz a „Doda-ügyre, mely a röviddel később nyilvánosságra hozott uralkodói kegyelemmel lekerül a napirendről.
(Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában (1867–1892). 1–6. köt. Budapest, 1952–1985. 1. köt. 740–769.)

 Eötvös Károly 1880-ban, ismeretlen fényképező, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 64-1934

Eötvös Károly az ügyvédi hivatásról: „A védő szeretettel járul a bűnöshöz. Kikérdezi, meghallgatja türelemmel inti, oktatja, vigasztalja, óvja a kétségbeeséstől, felismeri mentségeit s kikeres mindent, a mi enyhíthet sorsán s nyugalomra bírja az összetört lelket. Ami az orvos a kínlódó betegnek, ami a gyóntató atya a haldoklónak: az a védő a bűnösnek, akit a vád súlyos terhe nyom s akit a védőn kívül mindenki elhagyott immár. (…) A védőnek van tudása is, kötelességérzete is, van bátorsága is. Szembeszáll a közvádlóval, kárvallottak bosszúérzetével, a törvényszék tévedéseivel, a szakértők furfangosságával s a bírák elfogultságával. Föltárja a mentséget, ha van s föl az enyhítő körülményeket, ha fennforognak. S az elítélt végighallgatja, megnyugszik a bíráskodásban, meghajlik az Ítélet igazsága előtt. Mert hiszen nem volt elhagyatva, neki is volt szószólója.”
(Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége. 1–2. köt. Budapest, 1968. 1. köt.347–348.)

Egy pesti lutris-bolt előtt, Vasárnapi Ujság, 1871. december 17.

Az 1889-es híres lottóperben Eötvös Károly ügyvédként ismét nagy teljesítményt nyújtott, midőn Farkas Menyhértet és bűntársait képviselte. A Temesvári Királyi Törvényszék leghírhedtebb bűnperében a királyi törvényszék közokirat-hamisítás bűntette miatt folytatott eljárást Farkas Menyhért és társai ellen, akik az 1889. július 6-i állami lottóhúzás alkalmával egy igen trükkös, jól sikerült csalást hajtottak végre.
Farkas Menyhért a temesvári lottóhúzás napján, bűntársával, özv. Telkessy Nándornéval szövetkezve, annak 11 éves Margit nevű leányát fiúruhába öltöztetve jelent meg a temesvári lottóhivatalban, ahol a nyerő számokat, az erre rendelt bizottság előtt, rendesen a Gizella-árvaházból odaküldött fiúcska emelte ki a szerencsekerékből. Ezt a fiúcskát azonban Püspöky József lottóhivatalnok, Farkas Menyhért másik bűntársa, eltávolította és a szerencsekerékhez Telkessyné kislányát állította. A negyedik bűntárs, Szobovits Károly lottóhivatalnok, aki a szerencsekerékbe a számokat berakta, a számok befogadására szolgáló fatokok közül tíz, előzőleg sötétre festett tokba, a Farkas Menyhért által megjátszott tíz számot helyezte el. A kis Margit, akit Farkas Menyhért előzően erre betanított, a kerékből hat sötét tokot húzott ki, ezáltal Farkas Menyhért húsz ternónyereményt, egyenként 24.000, összesen 480.000 forintot nyert.
A bírói vizsgálat az egész bűnszövetkezetet feltárta és Farkas Menyhértet öt évi, Szobovits Károlyt és Püspöky Józsefet 4 és fél évi, özvegy Telkessy Nándornét pedig 1 és fél évi börtönnel bűntette. A Farkas Menyhért és cinkosai perében hozott ítélet ellen Eötvös Károly védőtársaival 32 oldalas fellebbezést és semmisségi panaszt nyújtott be. Az ítélet azon része ellen tettek kifogást, amely a vádlottat csalás bűntettében is bűnösnek nyilvánította. A kifogást alátámasztó indok szerint ezen vádra el sem rendelték a vizsgálatot, és nem is vitték véghez, továbbá a bizonyítási eljárást nem terjesztették ki a vizsgálat ezen részére. Eötvös szerint semmis az ítéletnek ezen része, mert az osztrák kincstár, mint magánfél, csalás miatt sem panaszt nem emelt, sem vádindítványt nem tett. A védők álláspontja szerint, a btkv. 11. és 6.§-ai értelmében külföldön elkövetett bűntettnek vagy vétségnek kell tekinteni, és ennek értelmében Farkas Menyhért ellen csalás bűntette miatt ítéletet hozni a bíróság nem volt feljogosítva.
A nagyszerű ügyvéd perorvoslatában még számos indokot sorakoztatott fel az ítélet és a kiszabott büntetési tétel megváltoztatásáért, mint például az ítéletben – Eötvös szerint – fogalmi és jogi képtelenségek tűntek fel, valamint ha elsőrendű vádlott nevezetesen Farkas Menyhért követte el a bűncselekményt, akkor sem köteles – Eötvös szavaival élve – bejelentést tenni, mivel a törvény szerint önmagát feljelenteni, bevádolni, bűncselekménnyel terhelni nem köteles. Ezen túlmenően a lottónyeremény július 8-i bécsi felvétele a cselekmény integráns és kiegészítő részét képezi, miszerint az ítéletben foglalt minősítés nem megfelelő.

Eötvös Károly 1890 körül, Lőger Gusztáv felvétele, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 2454/1957

Mekkora tiszteletdíjat kapott Eötvös Károly a tiszaeszlári per védelméért? – tették fel a kérdést már a kortársak is. Vajon anyagi megfontolásból vagy az ügy iránti elkötelezettségből vállalta a védelmet?
Eötvös a következőképp foglalja össze A nagy perben Horánszky és a saját maga álláspontját, amely szerint – szemben Funták felfogásával – előzetes díjkötvény (rögzített munkabér és ügyvédi tiszteletdíj) követelése nem lett volna szerencsés: „Az ügy szerintünk nem közönséges ügyvédi feladat s ilyennek az ügyvédi tiszteletdíj kérdésében se tekinthetjük. Súlyos politikai okok szólnak amellett, hogy a védelemre vállalkozzunk, ha tehát egyéni helyzetünk a vállalkozást megengedi: tisztünket még akkor is teljesítenünk kell, ha a nagy per egészen igénybe veszi is időnket és munkánkat, s ha mindent saját költségünkön kell is végeznünk. Tehetjük azt, hogy a védői tisztet nem fogadjuk el: erre is lehet elég okunk. De hogy elfogadjuk-e vagy se: e kérdésnél a tiszteletdíjra gondolni se szabad.”
Majd Funták jobb belátásra térése után a biztonság kedvéért még megjegyzi: „nekem különben se szokásom ügyvédi díjkötvényt elfogadni”, valamint: „Soha többé a díjazás kérdése köztünk föl nem merült megbízóinkkal szemben se volt róla szó soha. Nem hivalkodás vezeti tollamat, amikor ezeket közlöm. A kornak s az embereknek jelleméhez tartozik ez is s kötelesség hű képet rajzolni mindenről.” Végül pedig a következő – a későbbiek fényében, Eötvös vonatkozásában kissé meglepőnek tűnő – megjegyzéssel zárja a gondolatsort: „Egyébiránt szerény, de tisztes díjazásban mégis volt részünk.”
A könyv végén közli Eötvös a per költségeit és az ügyvédek díjazását (ahogy ő tudta, illetve ahogy ő emlékezett mindezekre), ahol is kiderül, hogy Eötvösnek először 10.000 forint tiszteletdíjat ajánlott fel az izraeliták központi irodája, de keveselvén az összeget („kis összegnek tartottam”), ő azt nem fogadta el, ellenben amikor az iroda 20.000 forintot ajánlott neki, azt már elfogadta. Emellett – a védelem különböző költségeinek tételes listáján túl – azt is megtudhatjuk, hogy az iroda összesen 33.000 forintot bocsátott Eötvös rendelkezésére a per idején a védelem minden felmerülő költségének fedezése céljából, s bár időközben sok nem várt kiadás fölmerült, Eötvösnek sikerült ennek nagyjából a felét (kb. 16–17.000 forintot) megtakarítania.
(Radnai Dániel Szabolcs: Erkölcsi siker és/vagy anyagi haszon? A tiszaeszlári per jelentősége Eötvös Károly életművének értékelésében. Studia Litteraria, 2021. évf. 3–4. sz. 170–189.)

Eötvös Károly 1905 körül, ismeretlen fényképező, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 5632-1957

Eötvös Károly szerint: „Az ügyvédi pálya a tudománynak, a kormányzatnak s a magasabb műveltségnek pályája. De az ügyvéd sohase alkot, mint a tudós, a művész, a feltaláló, a törvényhozó s a kormányzó. Az ügyvéd mindig csak tataroz, javít, helyreigazít, egyenget, kiegyenlít s a szakadásokat, töréseket, viszályokat, villongásokat törekszik rendbe hozni. Ha sikerült: abban a felek főleg a maguk érdemeit s a bíróság érdemeit látják. Ha nem sikerül: a kudarcért és veszteségért a felek is, a bíróságok is főleg az ügyvédet okolják. Végül mindig díjazni kell az ügyvédi munkát s rendesen a munka befejeztével. A munka értékét, ha már az be van végezve s a múltra tartozik, alig tudják az emberek eléggé megbecsülni. A sikertelen munkát díjazni éppen nehéz. S az emberek ítélő-tehetsége jól meg tudja mérni, mi hasznot látott az ügyvéd munkájából, de azt már kevésbé tudja megmérni, hogy az ügyvéd munkája minő bajt, minő zavarokat s mekkora kárt hárított el. Az ügyvédi munka feladata s természete pedig inkább az, hogy a feleket bajtól óvja, semmint, hogy azoknak hasznot hajtson.”
(Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége. 1–2. köt. Budapest, 1968. 1. köt. 351–352.)

Az Abbázia kávéház bejárata 1919 nyarán, ismeretlen felvétele, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 65.1438

Budapesten, az Oktogonon, ahol a Teréz körút és az Andrássy út keresztezi egymást, a soktükrös Abbázia kávéház márvány sarokasztalánál délutánról délutánra széles karosszékben trónolt egy kövér, ősz, borostás, kopasz fején fekete selyemsapkát viselő férfi, körülötte jogászok, újságírók, államférfiak, öreg tisztviselők és ifjú rajongók. Az öreg, akit az egész ország a Vajdának nevezett, napról napra kifogyhatatlanul anekdotázott, világpolitikai elemzéseket fejtegetett, közben mindenki rendelkezésére állt, akinek széles ez országban valamiféle tanácsra volt szüksége. Se ő, se társasága nem csodálkozott, ha egy ismeretlen valaki odaült, elmondta, hogy egyenest egy dunántúli faluból jött fel, hogy megkérdezze a Vajdát, hogyan intézhetnék el otthon családi torzsalkodásukat, vagy melyik orvoshoz vigyék a nagybeteg sógorasszonyt, vagy milyen pályára adják gyermeküket… Eötvös Károly mindig készséggel állt bárki rendelkezésére.

Krúdy Gyula 1930 körül, ismeretlen felvétele, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 67.695

„A vajda, amint közönségesen nevezték őt társaságban azok a pestiek, akik már nem elégednek meg vala a Víg Cimbora című kalendárium százesztendős élceivel, sem a bolthajtásos pesti kiskocsmák fokhagymás rostélyoshoz való anekdotáival, akik már a kávéházi cikóriaszagért, valamint a kabanosz szivar füstjéért szívesebben töltik napjaikat a kávéfőző helyen: voltaképpen ezek a hiszékeny pestiek voltak az okozói annak, hogy R. Eötvös – a vajda – mindig kedvet kapjon a mesemondáshoz, amikor a kerekasztal közepén elfoglalta helyét. A vajda hallgatósága leginkább olyan emberekből tellett ki, akik a kávéházban, Eötvös Károly szájából akartak magyar történelmet tanulni, mert ez mindennél könnyebben ment ama anekdoták, történetkék, mesemondások révén, amelyekkel Eötvös Károlynak telve volt minden bő zsebe. Memorizált a vajda a kávéházi karosszékben, mint akár a régi magyarok az emlékezetes nagy fák alá helyezett ülőkéken, mikor családjuk körében visszaemlékeznek életük nevezetesebb eseményeire. Eötvös Károly mesemondásainak az volt a titka, hogy megszépítette a múlt időket, mint ahogyan egy öreg magyar tekintetes úr elgondolja, hogyan is kellett volna élnie.”
(Krúdy Gyula: Aranytükrös kávéházban – Írások Eötvös Károlyról, 1926)

 Pintér Jenő irodalomtörténész, az MTA tagja, forrás: Wikipédia

Becsüli a múltat, nem rajong kritikátlanul a jelenért, józan ítélő erejét nem téveszti meg semmiféle divatos hóbort. Csodálatos kettősség élt lelkében. Polgári pályáján elvhű demokrata volt, írói álmaiban a táblabíró-világ nemesi mezsgyéin kalandozott; mint politikus a modern Magyarországért vívta harcait, szépirodalmi munkái a feudális múlt kultuszát szolgálták; mint ember nyerstermészetű volt, írásaiban sokszor elérzékenyült. Bőbeszédűsége is ellentétben állott rövid mondataival. Mesekitaláló képessége nem volt, a mesemondásban mégis versenyzett a legtehetségesebb elbeszélőkkel; egy-egy jól sikerült kötetét alig tudja az olvasó félbeszakítani. Kellemes előadásával, ismeretei bőségével, erős logikájával mindig a maga pártjára vonja közönségét, fejtegetései sohasem szárazak, pedig állandóan kitér tudományos kérdések megvitatására vagy társadalmi problémák tárgyalására. A nagytapasztalatú, bölcs ember hatását teszi; látása éles, érvei tetszetősek, emlékei üdén ömlők. Tudása tárházából két kézzel szórja a tapasztalatok kincseit. Hogy állításainak nem egyszer semmi komoly alapja sincsen, hogy tanításaiban gyakran több az elképzelés, mint a reális igazság, mindezt az olvasók csak akkor veszik észre, ha előadásának varázsa alól felszabadulnak, s hideg ítélettel fontolgatják anekdotázását.
(Pintér Jenő Eötvös Károlyról, 1934, Magyar Irodalomtörténet. 1–8. köt. Szerk. Pintér Jenő. Budapest, 1930–1941.)

Feszty Árpádné Jókai Róza, Kurzweil Frigyes felvétele, 1890-es évek, MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 806-1933

Jókai Mór nevelt lánya, Róza, Feszty Árpád felesége jól ismerte Eötvös Károlyt, aki gyakori vendég volt író barátja, Jókai házában. „Minden ősszel eljött Jókaihoz ludas-kására; azt állította, az én szakácsnőim főzik a legtökéletesebb ludas-kását a világon! Nagyon szeretett enni, szakértő volt; és én büszke voltam. Ha a kása elfogyott, mesélni kezdett. Ó volt a Balaton trubadúrja, az váltott ki benne minden melegséget. A kis magyar-tenger szépsége álmodozóvá, szelíddé tette szinte szúrós szemét, éles tekintetét, kínai vagy indiai bálványhoz hasonló fejét, sárga agyagszerű bőrét s kínai bajuszos szája gyöngéd mosolyra lágyult. Rendes mosolygása egészen más volt; túl okos, túl ravasz, túl titokteljes – mintha az idők méhéből mosolygott volna elő – én fáztam tőle. Mintha valaha az ősidőkben Lucifert is ismerte volna... De az mindig nagyon sietett, nem volt neki való útitárs, Ő magyar, Ő ráér mindenre... Kényelmesen, urasan csinált mindent…”

Ferenczi Zoltán irodalomtörténész, a kolozsvári és a budapesti Egyetemi Könyvtár igazgatója, az MTA Könyvtárának főkönyvtárnoka, az MTA tagja, forrás: Wikipédia

Eötvös Károlyt a természet kissé terjengő, de rendkívül élvezetes elbeszélő képességgel ajándékozta meg. „A szó úgy folyik tollából, mintha kedves adomák sorát hallgatnók téli este, kandalló mellett. S bármit beszél el, az mind zamatos, magyaros, tele komolysággal, vidámsággal, humorral, gyakran meglepő erővel és művészi érzékkel. Ebben emlékeztet Mikes Kelemenre.” Elbeszélő sajátságaiban sok van Jókai Mór és Vas Gereben modorából is; művészete olyan, mintha öntudatlan volna, pedig nem az; biztos és erős logikai öntudat vezeti; naturalista, de tudja, mit csinál.
(Ferenczi Zoltán Eötvös Károlyról, 1913)

Sőtér István Kossuth-díjas író, irodalomtörténész, esszéista, egyetemi tanár, Csigó László felvétele a Budapest c. folyóiratban, 1978, március, forrás: Wikipédia

Kifogyhatatlannak tetsző anekdotázó kedvében legtöbbet a nemességről beszél. Tudatában van annak, hogy kortársain már halvány visszfénye is alig csillog 48-nak, de ő a történetbúvár szenvedélyével nyomoz minden említésre méltó tett után; ezért tulajdonít minden névnek, helynek, adatnak fontosságot, s ezért lesznek tele írásai személyes vonatkozásokkal is. Tudatosan az utókor számára dolgozik, igyekszik megmenteni minden, családjára, szűkebb majd tágabb pátriájára vonatkozó adatot, ami eleve magával hozza az aprólékos megfigyelést, a teljes részletességet, a ma már sallangosnak tetsző előadásmódot. (…) Ő minden magyart többre becsült az idegennél, a magyarok közt pedig a legtöbbre tartotta – ahogy ő írja – a „túladunai” embert. Eötvös számára nem az alföldi Petőfi a példakép, – noha foglalkozott vele – nem rajong Arany Jánosért sem, az ő igazi eszményképei Vörösmarty, Jókai és legfőképpen Kisfaludy Sándor. Tevékenysége az említett lokálpatriotizmus jegyében forrt össze a Dunántúl, közelebbről a Balatonvidék életével, kultúrájával. Eötvös lokálpatriotizmusa nemcsak a vezető rétegekre terjed ki, hanem átragad a környezetükben élő egyszerű emberekre is, s ezzel működésének egyik legértékesebb területére lép, a népiesség új irányának útjára, a regionalizmusra; nem véletlen, hogy idetartozó darabjai oly sok rokonvonást mutatnak a Tömörkényéivel. (…) Történeteinek egy része még abban is rokon a Tömörkényével, hogy jogi esetek kapcsán, bírósági tárgyalások alkalmával kipattant epizódok, amelyeket Tömörkény mint újságíró, Eötvös mint jogi képviselő hallott-látott. Hosszú jogászi pályájának egyik legsikerültebb epizódját őrzi a Házassági viszontagságok című írása, amely egy szegény emberpár szenvedéseit örökíti meg, de úgy, hogy abból a korabeli bürokrácia leleplezése kerekedik ki. A történet maga hasonló ahhoz, amelyet Jókai a Gazdag szegényekben is megírt.
(A magyar irodalom története. 1–6. köt. Főszerk. Sőtér István. 4. köt. Budapest, 1964–1966. 923–926.)